Sztupa Túra 2010

2010 július 26-27.

Hosszas szervezkedés, naptárfogatás, milliónyi emilváltás után, végre elindultunk. Úgy gondoltuk, hogy az előző évektől eltérően, most hétköznapra tesszük a túrát, így próbálván elkerülni a turistákat, akik képesek pl. a zalaszántói sztupához a meredek erdei úton busszal felmenni, vagy egy ráérős hétvégén, sáskahadként ellepni a Rezi Várat. Egyszóval egy nyugalmas és csendes zarándokútra számítottunk. Ember tervez…
Úgy döntöttünk, hogy idén nomádra vesszük a figurát, kalandozó magyar stílusban sátrat, hálózsákot, többnapi élelmet viszünk magunkkal, így ott verünk tábort, ahol éppen úri kedvünk tartja. Az előző túra tapasztalatai alapján, az éjszakai nyugalom érdekében mindenki saját sátrat vitt magával, mivel néhány harcos a csapatból - az éjszakai rossz szellemeket elűzendő – igen hangosan alszik. Szóval bevásároltunk, felszerelkeztünk. Gumicsere, lámpák, túratáskák, csomagtartó stb. Mikor minden cucc felkerült a bringára jóleső, örömteli érzéssel legeltettem szememet a most masszív, igavonó öszvérre emlékeztető, egyébként könnyű, sportos cajgámon. Az öröm addig tartott, amíg meg nem próbáltam odébbtolni a garázsban. Iszonyú nehéz volt, és a magas súlypont miatt meglehetősen imbolygott. De most már nem volt mit tenni.
Szokásos kiindulási pontunkon (Zalaegerszeg, Szent Boltív) találkoztunk, reggel 9.00-kor. Zoli mindig késik, megbízható ember lévén most is így volt, Lajos állítólag Zolira várt, mi Robival meg rájuk. De azért csak sikerült összejönnünk. Itt rövid (15-20 perc) fényképezkedés vette kezdetét, dokumentálandó a túra az utókor és a blog számára.


A "könnyű sportgép"



Indulás előtt

Nagy lelkesedéssel elindultunk. Hatalmas, széles málháinkkal, úgy gondoltuk elég feltűnő tömeget alkotunk, így az egyébként a bringásokat egyszerű közlekedési akadálynak (vagy annak sem) tekintő autósok, talán a szokásosnál (20-30 cm) nagyobb ívben kerülnek minket. Az elmélet helyessége igazolódni látszott már az első kilométereken. Alig hogy kiértünk a városból egyszer csak hangos és véget nem érő, egyre közelebbről hallatszó, szaggatott fékcsikorgást hallottunk. Én mentem a sor végén, már húztam be fülem-farkam, készülvén a becsapódásra. De végül nem történt más, mint a szokásos. Egy mögöttünk iszonyú sebességgel közeledő Volvo úgy gondolta, hogy néhány útszéli bringás nem akadály. De mivel a kanyarból szemben feltűnt egy másik autó is, akkor döbbent rá, hogy a bevett gyakorlattól eltérően, a málhák miatt nem tud mellettünk egy arasznyi oldaltávolságot tartva elhúzni és nagyfokú emberségéről tanúbizonyságot téve, úgy döntött, hogy most nem gázol el minket, hanem páros lábbal a fékre tapos. Dolgozott is az ABS rendesen – innen eredt a szaggatott féksivítás. Bíztatóan indult a túra.
A dögnehéz, labilisnak tűnő bringák, meglepően jól viselkedtek, erős tempóban tekertünk az első ellenőrző pontig, a pakodi főpályaudvarig. Itt azonnal megpróbáltuk csökkenteni a csomagjaink tartalmát, megettük Robi néhány kiló barackját, néhány szendvicset, müzliszeletet, megjavítottuk Lajos folyton becsúszó üléscsövét, így már nem kellett neki guggolva tekerni.



A pakodi főpályaudvaron





Robi szabadulni próbál a felesleges cucctól

A laza útiterv szerint kora délután kellett Zalaszántóra érnünk. Itt várt minket Zoli unokaöccse Balázs és kedves családja és a sztupa. Balázséknál egy nem várt esemény miatt kicsit felborult a program, még nem voltak otthon, így a temetőbe mentünk. Sok keresnivalónk nem volt ott, csupán bringatúráink, edzéseink során megtapasztaltuk, hogy a falusi temetők mindig nyitva vannak és ezeken a helyeken mindig van vízcsap vagy kút. Itt tisztelettudóan megmosakodtunk, ittunk, frissültünk. Nem tudjuk, hogy a vízben volt-e valami vegyület – mi nem tapasztaltunk semmit – de Zoli kezdett furcsán viselkedni. Olyan vízirevűt rendezett – a részleteket most nem taglalnám – hogy egy néni alig mert előjönni sírok közül.


A temetői gazemberek

Amíg Balázsék hazaértek addig leültünk a ház elé az árokpartra. A szemközti ház ablakából folyamatosan figyeltek minket. A félig leeresztett redőny alól lesett minket a szomszéd. Úgy gondoltuk, hogy csak a szokásos kíváncsiság, a falusi összetartás, az idegenekkel szembeni bizalmatlanság okán, míg nem egyszer csak megszólított minket: „Elnézést kérek, de véletlenül nem Szalczer főorvos úr?” Lajos – miután lebukott – töredelmesen beismerte, hogy valóban ő az. A néni ennek fenemód megörült, kiderült, hogy az ő szemét is Lajosunk operálta. Szóba elegyedtek és azt láttuk, hogy Lajos már az ablakpárkányon rendel. Nesze neked szabadság. A néni hozta a leleteit, sorolta a panaszait, folyamatosan áldotta Lajost, aki valami fecnire még receptet is felírt neki, amit ki is adtak a gyógyszertárban! Mi már ajánlkoztunk, hogy adjuk az asszisztenciát, visszamegyünk a temetőbe bemosakodni, mert úgy tűnt, hogy itt operáció is lesz. Amíg Lajos rendelt, egyszer csak azt látjuk, hogy egy autó, ami az imént elhaladt mellettünk, nagyot fékez, megfordul és kipattanik belőle egy nőci ezzel a felkiáltással: „Elnézést kérek, de véletlenül nem Szalczer főorvos úr?”. Egy újabb páciens volt, aki azonnal meghívta Lajost és minket vendégségbe. De mivel aznapra még volt programunk, ezt kihagytuk. Ennyit a nyugodt zarándokútról.
Balázséknál lepakoltuk a bringákat és elindultunk gyalog a Tátikára. Ez egy baromi meredek hegy, csúcsán egy középkori várrommal. Felküzdöttük magunkat, amit mindenkinek ajánlok, gyakorlatilag a fél dunántúlt be lehet látni. Megéri a szenvedést.


Tátika vára

Rövid pihegés után elindultunk visszafelé, közben megnéztük, a kora-vaskori halomsírokat is. Egy rövid sörözés, Balázséknál egy kis pálinkázás után elindultunk, hogy elfoglaljuk a táborhelyet fent a sztupánál. Mivel vadkempingezni készültünk, kivártuk az esti szürkületet, gondolván, hogy ilyenkor már talán senki sincs odafent. Ismét hegymászás, majd tábort vertünk.


A tábor

Utána vacsi, fürdés fél liter vízben, elvégeztük az itt szokásos buddhista szertartást, körbejártuk a kerengőket, füstölőt gyújtottunk stb, majd bevackoltunk a sátorba. Saját sátor ide-vagy oda, nehéznek és küzdelmesnek ígérkezett az éjszaka, mert Lajos azonnal nekilátott horkolni. Kis idő múlva Robi is, így rendesen rezgett az erdő a holdfényes éjszakában. Arra számítottunk, hogy mint tavaly, hajnalban megjelennek reggeli imára a buddhista szerzetesek, ezért igyekeztünk gyorsan és sokat aludni. De most nem jöttek, pedig azért is vittünk sátrat, hogy ne kelljen a kerengőn aludni, akadályozva a szerzeteseket. Bár tavaly sem csináltak belőle problémát. A buddhisták már csak ilyenek, más világ. Próbálna csak meg valaki egy templomlépcsőn aludni.


"Csak nem Szalczer főorvos úr?"

Reggel gyors táborbontás után újra nyeregben. Balázsékhoz voltunk hivatalosak reggelire, utána elindultunk, hogy tekeregjünk egyet a környéken. Voltak terepviszonyok. Vállus pl. egy olyan festői szépségű falu, aminek egyik vége egy kis völgyben, a másik egy hegyen van. 10-12%-os emelkedő végig. Mivel aznapra túl sokat nem terveztünk bringázni, gondoltuk megmásszuk. Úgy ahogy voltunk, a tonnányi csomagokkal feltekertünk. Ezzel fizikálisan el is lőttünk egy átlagos napi puskaport, de úgy gondoltuk hogy délután még valahogy felmászunk Rezi várába, ott ha elvonulnak a turisták – hétköznap lévén sokra nem számítottunk – akkor tábort verünk és majd másnap elindulunk haza. Lesz időnk regenerálódni.


Villásreggeli Balázséknál

Balázs javasolt egy kevésbé ismert – az erdészek által használt – Rezibe vezető rövidebb utat. Nagy nehezen megtaláltuk. Bár lehet, hogy jobb lett volna ha nem… Baromi meredek, hol homokos, hol tengelyig érő sár, hol sziklás, köves, a lánctalpas erdészeti munkagépek által megdolgozva, néhol 70-80 cm mély vízmosásokkal szabdalt. No itt tekertünk fel és sok szenvedés után megérkeztünk Rezibe. Itt ismét temető, vízvételezés, mosakodás –Zoli rendesen viselkedett.


A küzdelmes erdei út

Rezi várának megközelítése, ha lehet még nagyobb kihívás, mint a Tátika. A délelőtti túlélőtúrát megspékelve bevettük a várat. Itt már volt ahol képtelenek voltunk feltekerni, néhol még tolni is alig. Az tartotta bennünk a lelket, hogy itt majd henyélünk egy jót, eszünk-iszunk, mulatunk és másnap reggel újult erővel hazatekerünk.


Felértünk



Egy kis panoráma

De az istenek másként rendelkeztek. Éppen „Vár tábor” volt a fennsíkon. Leesett az állunk. Milliónyi ember, sátrak, mobil WC-k, ugráló trambulin, mászófal, büfé stb. Hamisítatlan középkori feeling. Azért lerogytunk, csalódottan eszegettünk valamit és azon kezdtünk tanakodni, hogy mi légyen. Az már világossá vált, hogy itt mi nem férünk el, meg nem volt kedvünk ekkora zsivajban, nyüzsgésben itt maradni. A perzsa vásár ehhez képest kutya töke volt. Közben az otthoniak arról tájékoztattak minket hogy hatalmas vihar közeleg felénk, otthon már áll a bál.


Jó itt, csak az úttörőtábor ne lenne...




Lajos a várvédő


Robi mindenkit hazazavart... csak az úttörők maradtak

Úgy döntöttünk, hogy a délelőtti gyilkos 40 km ellenére elindulunk haza. Az még közel egy 60-as. Ez így egyben nem lett volna sok, de a fentebb taglalt terepviszonyok és viszontagságok miatt legalább 2-es szorzóval értékelendők. Úgy gondoltuk, hogy a folyamatos – vélhetően hajnalig tartó – ordibálás, gajdolás és a viharbontotta sátraknál ez is jobb. Felmálháztunk és elindultunk.
Nagy szerencsénk volt, kóstolgatott minket a vihar, de csak annyira esett, ami a menetszélben le is száradt rólunk. Az aznapi fizikai megpróbáltatásaink ellenére meglepően jó időt futottunk, két és fél óra menetidővel, még sötétedés előtt hazaértünk.

Jövőre velünk ugyanitt!


Újra itthon

További képek itt a galériában