Túrák

2010. augusztus 14-15.

Ez nagy sokk volt. Pozitív értelemben. Kellett néhány hónap, hogy leülepedjen az élmény. Csak most érett meg, hogy megírjam.
 
Hol volt, hol nem volt, a kőrőshegyi bérceken túl, ott ahol a vaddisznóábrázatú fekete mangalica túr, él egy Ember a családjával, az Őrségben, a szlovén határ közelében, Magyarföldön – Gyöngy Oszkár. Már a neve is olyan meseszerű.

Magyarföldi hajnal
Zoli és Robi öcsém már régóta ismeri, tavaly már Lajos is járt nála, nekem idén adatott meg, hogy részese legyek ennek az időutazásnak.

Néhány éve hangos volt tőlük a bulvársajtó, még a tévékettő is rábukott a botrányízű történetre, láthattuk, hallhattuk Oszit és családját a tévében, az újságokban. A nagy érdeklődést az váltotta ki, hogy napvilágra került egy hihetetlen történet, miszerint Magyarországon ma, van egy család, aki úgy döntött, hogy kivonul a világból és valahol – történetesen Magyarföldön – honfoglaló őseink életformáját követve, abból él, amit a természet juttat nekik. Annyit vesznek el tőle, amennyit vissza is tudnak adni. Felállítottak egy jurtát, állatokat neveltek, növényeket termesztettek és éltek (volna) mint a mesében. Nem fizetnek adót, de nem is várnak, fogadnak el semmit a rendszertől. Nem használnak villanyt, gázt, ami kell, azt maguk állítják elő. Egyetlen elvárásuk, hogy hagyják őket békében élni.

Ez így első hallásra dicső cselekedetnek, sokak által követendő példának is lenne tekinthető, talán ha nem is ennyire szélsőséges formában. De volt egy bökkenő. Osziéknak van két gyermeke, akik abban az időben kiskorúak voltak. Innen eredtek a gondok.

A rendszerváltás után, a fene nagy szabadságban azt ugye már senki nem tilthatta meg egy felnőtt embernek, hogy úgy éljen ahogy akar, de a gyerekekre ugyanez már nem mondható el. A gyámügy nekilátott, hogy Osziékat visszaterelje az úgymond „civilizált” életbe. Mert az mégsem járja, hogy a két leány ne járjon az állami iskolába. Ezt ugyanis előírja a törvény. Aki csak a száraz tényeket ismerte, az el is fogadhatta, hogy ez egy bűnös dolog, van egy házaspár, aki megcsömörlött a mai életformától, fogta a két gyerekét és visszavitte magával a sötét középkorba. De érdemes a dolgok mögé is nézni.

Először is meg kell ismerni őket. Osziék NEM munkakerülő, haszontalan emberek, akik az életformájukból adódóan olyan helyzetbe jutottak volna, hogy egy jurtában kellett, hogy meghúzzák magukat! Ezt nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni! Gödöllőn éltek, Oszi szakképzett villanyszerelő, felesége pedagógus. Ők annyival másabbak a sok, a mindennapi robotban, pénzhajhászásban, létbizonytalanságban kiégett lelkű embernél, hogy valóban akartak és mertek is lépni egy nagyot. Nem biztos, hogy mindenki szerint jó irányba, de elindultak. Nem birtokolja senki a bölcsek kövét, hogy kívülállóként megmondhassa, hogy Nekik mi a jó. De mégis sokan dolgoztak ezen. A két leánygyerek, sokkal nagyobb szeretetben nőtt fel, mint sokan mások, egy úgymond „minta családban”. Igaz, nem volt tévé, internet, pláza, disco, flancos ruhák, tengerparti nyaralás stb. 

De volt egy összetartó család, akiket összekovácsolt az élet. Ami nem volt könnyű és most sem az. A kezdeti időszakban –saját bevallásuk szerint - volt, hogy éheztek, fáztak, de tűrték a saját maguk választotta életforma megpróbáltatásait.

Volt vérre menő bírósági per, nagy felhajtás, szakértők, érvek, ellenérvek pro és kontra. De a mai bírósági gyakorlatnak hála, mire igazán ítélet születhetett volna, a gyerekek felnőtt korúak lettek, így okafogyottá vált a nagy iszapbirkózás.

A lányok közben felnőttek. Ápoltak, jól neveltek. Mindamellett tanultak, tájékozottak. Hála a gondos szülőknek, akik nem lehúzták a gyerekeiket, hanem adtak nekik. A jurtában több könyv található, mint sok városi lakásában. Olyan családban nőttek fel, ahol az egyetemes emberi értékek, erkölcs szerint ítéltettek meg a dolgok. Az életre nevelve őket. Azóta a nagyobbik leány, már kirepült, dolgozik, máshol él és kitűnően megállja a helyét a mások által is „normálisnak” vélt életben. Ennyit a hátrányosnak ítélt neveltetésről.

A fenti történet ismeretében, én kissé vegyes érzelmekkel indultam a túrára.
A szokásos kommunikációs hiányosságoknak megfelelően már az indulás sem volt zökkenőmentes. Előző napon pusztító viharok tomboltak a környéken, az időjósok előrejelzései alapján aznap egyidőben mindenféle időjárás várható volt, vagyis mindenki mást jósolt. Nagy esélye volt egy kiadós esőnek is, abban maradtunk, hogy majd reggel kör-e-mailekkel megdumáljuk, hogy mi légyen. A bizonytalanságok ellenére úgy döntöttünk, hogy kilenckor indulás Robiéktól. Zoli – tartva magát a hagyományokhoz – természetesen nem készült el időben és szokása szerint természetesen ezt Lajosra kente. Indítványozta, hogy 10.30-kor legyen a start. A nagy kavarban engem lefelejtett az e-mail listáról, így én meg is jelentem 9-kor a megbeszélt helyen. Robi csodálkozott is, hogy ilyen friss vagyok, mígnem kiderült, hogy nekem senki sem szólt a csúszásról.  Gondoltam ha már itt vagyok, a tonnányi csomaggal felpakolt bringával, vissza már nem megyek. Zoliék, a másodszorra megbeszélt időponthoz képest, már csak fél órát késtek, így 11-kor nagy nehezen elstartoltunk.
Ahogy kiértünk a városból, mindjárt meg is csodálhattuk az előző napi vihar pusztítását. Letört, karvastagságú ágak, kidőlt fák, sártenger, megáradt Zala folyó stb. Szép kilátásokkal tekertünk tovább, mivel az elkövetkezendő napokra is hasonló időjárást jósoltak.

Vajon ez vár ránk is?

A Zala is kilépett...

Egy jól karbantartott kerékpárút - két hónap elteltével is így nézett ki
De nem sújtott le ránk az isten nyila, így gond nélkül, jó tempóban eljutottunk Zalalövőre, az első állomáshelyre. Lövőn lakik egy nevezetes ember; Erdei Gyuri. Ritka egy fazon. Akkora a baráti és üzleti köre, hogy nap nem múlik el anélkül, hogy a házában ne forduljon meg valaki. A gördülékeny ügymenet érdekében épített egy vendéglátóipari egységet a saját telkén. Kizárólag zártkörű hasznosításra. Mivel aznap búcsú volt Zalalövőn, lelkünkre kötötte, hogy meg ne próbáljunk átslisszolni úgy a falun, hogy nem tesszük tiszteletünket nála. Ismerve a kapcsolatait, nem álltunk ellent, mert bent volt a pakliban, hogy rendőröket küld utánunk és elővezettet minket.

Gyuri, a vendéglátónk

Gondoltuk, beköszönünk és tekerünk tovább. A köszönésig még a tervek szerint alakultak a dolgok, de azonnal a söntéspultnál találtuk magunkat, és mire felocsúdtunk, már megittunk egy-két pálinkát és néhány korsó csapolt sört. Aki ismeri Gyurit, az tudja, hogy nála előfordulnak efféle parajelenségek, hogy csak állsz és mire észbekapsz, már véged. Ha azt mondom, hogy simán rá tud bárkire erőszakolni néhány italt, akkor még nem mondtam semmit.

A privát vendéglátóipari egység

Legtovább Zoli állt ellen, de ő sem úszta meg...

Miután átestünk az első próbán, már ott ültünk az asztalnál és kétpofára tömtük a sportolóknak való „kímélő étkeket”. Ekkor már némelyikünk fejében megfordult, hogy innen nincs tovább, elfekszünk és a túrát lefújjuk. De azért ez mégsem járná, ezért a további megpróbáltatásokat elkerülendő, elköszöntünk és határozottan és gyorsan elindultunk. Az első méterek után már éreztük, hogy az imént elfogyasztott, egy kisebb afrikai törzs félévi kalóriaszükségletét meghaladó étel-ital mennyiség nem igazán szolgálja a kitűzött cél elérését. A bevitt energiamennyiség nem jutott el a lábizmainkig, derék felett megállt, nehéz volt a fejünk, szép kerek a hasunk, vérágas a szemünk. Elvergődtünk a falu határában elterülő tóig, ott beláttuk, hogy ez így nem mehet tovább, ezért nekivetkőztünk egy félreeső bozótos, fás tisztáson és a hűs habokban kerestünk enyhülést. Ez jó ötletnek bizonyult, kellemes volt, felfrissültünk. Az ital hatására Zoliból megint előjött a szatír, amint a képen látható. Ezután egy kisebb pihenőt beiktatva egyben letekertünk Magyarföldre, Oszi birtokára.

A jótékony ellenfény, avagy Zoli két zoknival álcázza magát

Itt is majdnem úgy jártunk, mint a Rezi várnál. A nagy nyugalom helyett, sátrakat, autókat és sok embert találtunk.
Megérkeztünk
A szokásos csontropogtatós, szuflakiszorítós, ölelgetős üdvözlés után Oszi mondta, hogy éppen „turnusváltás” van. Néhány barátja volt itt segíteni, építettek egy nyitott, tetővel védett étkezőt. De ők már éppen búcsúzkodtak. Menjünk le addig a „fürdőbe” amíg megürül a camping. Lementünk a Kerka patakhoz, Oszi duzzasztógátjához.

Lajos a gáton
 
Oszkár barátunk feltett szándéka, hogy amit az emberek folyószabályozás címén elrontottak, ő helyreállítja. Lelassítja a patak sodrását, mert kutatásokat folytatott, szakirodalmat böngészett és abban az állt, hogy a lelassuló sodrású öblöket nagyon komálják a halak, ott megállnak sziesztázni, ívni (szexelni). 40 fokos lázzal küszködve - Oszi eltökéltségét, teljesítményét illusztrálandó - két nap alatt kiásott egy halastavat magának a patakparton. De mivel a folyószabályozás során a „szakértők” átvágtak egy vízzáró réteget, a patak két-három méterrel mélyebbre került. Ezt a szintkülönbséget próbálta mindenféle elmés vízemelő szerkezettel leküzdeni, hogy a halastó friss vízutánpótlását megoldja.

A "duzzasztómű"
Gépesítés szóba sem jöhet, legalább is olyan, ami elektromos áramot, vagy fosszílis energiaforrást használ. Ez ellenkezik az elveivel. Volt valami kerékpárral kombinált szivattyú, amit naphosszat tekerve lehetett kiemelni a vizet a patakból. Nem volt igazán hatékony, ezért jelenleg áll a projekt, amíg valami jobb megoldás nem akad.
Az ember mindig szeretett teremtőt játszani. A vidrák az evolúció törvényszerűsége miatt kihaltak a környékről. Nem másért, csak mert elfogyott az életterük. A „szakértők” úgy gondolták, hogy ismét szembemenvén a természet törvényeivel, visszatelepítik a vidrákat. Az élettér azóta sem lett nagyobb, de ez nem zavarta a nagy embereket. A vidrák persze nem találnak elég élelmet, ezért ráfanyalodtak Oszi verejtékes munkával létrehozott halastavára. Ezért most védeni is kell a tavat. Oszi ki is fejezte egyet nem értését a hozzá látogatóba érkező, a duzzasztóművét megtekintő vízügyeseknek és természetvédőknek. A verbálisan közzétett diplomatikus beadvány emígyen hangzott: „…szarok rá, hogy védett állat, lapáttal agyoncsapom a kis gecit, ha még egyszer meglátom, hogy dézsmálja a halastavamat” 

Oszkár a természeti egyensúly feltétlen híve és nem díjazza, ha ezt az egyensúlyt valaki mesterségesen megbontja. A vízügyesek is elismerték, hogy a „folyószabályozás” amit Oszi végez előnyös az élővilág szempontjából, mivel az eredeti állapothoz sokkal inkább hasonlít, mint anno a sztahanovista lelkesedéstől fűtött, szakértelmet, környezeti hatástanulmányt nélkülöző, eszement szabályozás.
Így éldegél Oszkár és családja. Állatokat nevelnek, növényeket termesztenek. Jobbára őshonos magyar fajtákat. Láttunk az ólban egy hatalmas vaddisznót, de kiderült, hogy ez egy mangalica. A domboldalon mongol lovak legelésznek. Tapasztott kemence, jurta, tiszta honfoglalás-kori hangulat.

Oszi földje
 
Szürreális a látvány, amint a lenyugvó nap fényében egy ősmagyar ruhába öltözött ember, hatalmasat bődülve, kurjongatva, ostort pattogtatva hajtja ki a kecskéket a „sarjúból”. Harsány, lendületes ember. Ha leültünk beszélgetni akkor látszott csak igazán, hogy Oszi nem az fajta ember, akinek sokan gondolják. Szabályosan dől belőle a nagy bölcsesség. Lehet vele beszélgetni a kínai filozófiáról, a genetikáról, társadalomtudományról, történelemről. És mindezt nem úgy, hogy ül a kör közepén, mint egy guru és magasztos arccal hirdeti a betanult igét, hanem beszélget. Kérdez és válaszol, ad és kap. Ösztönösen egyensúlyban van körülötte a világ. Nem egy tanult, felvett viselkedési forma, ez kialakult az évek során. Visszaalakult azzá, amilyenek mi is voltunk valaha és aminek a hiánya teszi tönkre a mai civilizációt. Nagy élmény volt az ott eltöltött idő. Aki megtapasztalta, az komolyan elgondolkozik az élet értelméről, a dolgok fontossági sorrendjéről.

Töltődünk
Lajos és Oszi

Miután elbúcsúztunk, elindultunk hazafelé. Az egészséges környezetben megtáltosodva, úgy gondoltuk, hogy átruccanunk Szlovéniába és egy kis kerülővel megyünk haza. Hodos-nál léptük át a schengeni határt, egy elhagyatott határállomásnál fényképezkedtünk és gondoltuk felfedezzük a „határsávot”.

A határsértők
Szembetűnő volt, hogy a határ túloldalán eltűntek a kátyúk az útról. Az első szlovén faluról – alig néhány km-re a határtól – sugárzott a jólét. Igazi falu volt. Éreztük a trágyaszagot, de a takaros házak udvarán, csak ápolt kerteket, szép autókat láttunk. Hátrább nagy „majorsági” épületek, komoly, korszerű mezőgazdasági gépek. Nem düledező pajták, láncravert bolhás, szomorú kutyák, tyúkszaros kopár udvarok. Itt nem tették tönkre a mezőgazdaságot. A vidéki, falusi élet nem egyenlő a miénkkel. A határtól mindössze 4-5 km-re. Jó kis kontraszt. Megálltunk az országút mentén, távol a falutól egy turistáknak épített pihenőhelyen. Padok, asztal stb. Nem volt összetörve, felgyújtva, tönkretéve. Arrafelé ez nem divat, úgy látszik ott munkából él a vidék és nem segélyből, tudják, hogy ez pénzbe kerül és ezért a pénzért meg kell dolgozni. 

Itt összefutottunk két szegedi tanárnővel, akik egy őriszentpéteri szálláshelyről indulva, bringával fedezték fel a környéket. Alföldiek lévén itt döbbentek rá, hogy a kerékpáron nem dísznek van a fék és a sebességváltó. Mesélték, hogy otthon a síkvidéken nem szoktak sebességet váltani, fékezni sem kellett nagyokat. Két nap után már elkopott a fék, mert a sohasem tapasztalt lejtőkön előjött a rutintalanság. Ahol ők lépésben, folyamatosan fékezve, sápadtan ereszkedtek le a „meredélyeken” mi a 30 kg-os csomagokkal nagyokat kurjongatva 60 km/h fölötti sebességgel zúgattunk és örültünk, hogy itt nyerünk egy kis energiát.
A „zöldhatáron” jöttünk haza, egy ligetszerűen ápolt erőn át. Ez a pedantéria, már sok volt. Az erdő, az erdő legyen, ne park. Azonnal tudtuk, hogy mikor értünk a magyar határra. Vége volt a ligetnek. Kátyús erdei út, szemét stb.

A nagy szlovén kerek erdő

Még megálltunk Zalalövőn, úsztunk egyet a tóban, majd óvatosan csendben – nehogy Erdei Gyuri megneszelje – átsompolyogtunk a falun és meg sem álltunk hazáig. Jó kis túra volt.

Jövőre ismétés!

 

 

2010. augusztus 20., péntek

Sztupa Túra 2010



2010 július 26-27.

Hosszas szervezkedés, naptárfogatás, milliónyi emilváltás után, végre elindultunk. Úgy gondoltuk, hogy az előző évektől eltérően, most hétköznapra tesszük a túrát, így próbálván elkerülni a turistákat, akik képesek pl. a zalaszántói sztupához a meredek erdei úton busszal felmenni, vagy egy ráérős hétvégén, sáskahadként ellepni a Rezi Várat. Egyszóval egy nyugalmas és csendes zarándokútra számítottunk. Ember tervez…
Úgy döntöttünk, hogy idén nomádra vesszük a figurát, kalandozó magyar stílusban sátrat, hálózsákot, többnapi élelmet viszünk magunkkal, így ott verünk tábort, ahol éppen úri kedvünk tartja. Az előző túra tapasztalatai alapján, az éjszakai nyugalom érdekében mindenki saját sátrat vitt magával, mivel néhány harcos a csapatból - az éjszakai rossz szellemeket elűzendő – igen hangosan alszik. Szóval bevásároltunk, felszerelkeztünk. Gumicsere, lámpák, túratáskák, csomagtartó stb. Mikor minden cucc felkerült a bringára jóleső, örömteli érzéssel legeltettem szememet a most masszív, igavonó öszvérre emlékeztető, egyébként könnyű, sportos cajgámon. Az öröm addig tartott, amíg meg nem próbáltam odébbtolni a garázsban. Iszonyú nehéz volt, és a magas súlypont miatt meglehetősen imbolygott. De most már nem volt mit tenni.
Szokásos kiindulási pontunkon (Zalaegerszeg, Szent Boltív) találkoztunk, reggel 9.00-kor. Zoli mindig késik, megbízható ember lévén most is így volt, Lajos állítólag Zolira várt, mi Robival meg rájuk. De azért csak sikerült összejönnünk. Itt rövid (15-20 perc) fényképezkedés vette kezdetét, dokumentálandó a túra az utókor és a blog számára.

A "könnyű sportgép"


Indulás előtt

Nagy lelkesedéssel elindultunk. Hatalmas, széles málháinkkal, úgy gondoltuk elég feltűnő tömeget alkotunk, így az egyébként a bringásokat egyszerű közlekedési akadálynak (vagy annak sem) tekintő autósok, talán a szokásosnál (20-30 cm) nagyobb ívben kerülnek minket. Az elmélet helyessége igazolódni látszott már az első kilométereken. Alig hogy kiértünk a városból egyszer csak hangos és véget nem érő, egyre közelebbről hallatszó, szaggatott fékcsikorgást hallottunk. Én mentem a sor végén, már húztam be fülem-farkam, készülvén a becsapódásra. De végül nem történt más, mint a szokásos. Egy mögöttünk iszonyú sebességgel közeledő Volvo úgy gondolta, hogy néhány útszéli bringás nem akadály. De mivel a kanyarból szemben feltűnt egy másik autó is, akkor döbbent rá, hogy a bevett gyakorlattól eltérően, a málhák miatt nem tud mellettünk egy arasznyi oldaltávolságot tartva elhúzni és nagyfokú emberségéről tanúbizonyságot téve, úgy döntött, hogy most nem gázol el minket, hanem páros lábbal a fékre tapos. Dolgozott is az ABS rendesen – innen eredt a szaggatott féksivítás. Bíztatóan indult a túra.
A dögnehéz, labilisnak tűnő bringák, meglepően jól viselkedtek, erős tempóban tekertünk az első ellenőrző pontig, a pakodi főpályaudvarig. Itt azonnal megpróbáltuk csökkenteni a csomagjaink tartalmát, megettük Robi néhány kiló barackját, néhány szendvicset, müzliszeletet, megjavítottuk Lajos folyton becsúszó üléscsövét, így már nem kellett neki guggolva tekerni.


A pakodi főpályaudvaron

Robi szabadulni próbál a felesleges cucctól

A laza útiterv szerint kora délután kellett Zalaszántóra érnünk. Itt várt minket Zoli unokaöccse Balázs és kedves családja és a sztupa. Balázséknál egy nem várt esemény miatt kicsit felborult a program, még nem voltak otthon, így a temetőbe mentünk. Sok keresnivalónk nem volt ott, csupán bringatúráink, edzéseink során megtapasztaltuk, hogy a falusi temetők mindig nyitva vannak és ezeken a helyeken mindig van vízcsap vagy kút. Itt tisztelettudóan megmosakodtunk, ittunk, frissültünk. Nem tudjuk, hogy a vízben volt-e valami vegyület – mi nem tapasztaltunk semmit – de Zoli kezdett furcsán viselkedni. Olyan vízirevűt rendezett – a részleteket most nem taglalnám – hogy egy néni alig mert előjönni sírok közül.

A temetői gazemberek

Amíg Balázsék hazaértek addig leültünk a ház elé az árokpartra. A szemközti ház ablakából folyamatosan figyeltek minket. A félig leeresztett redőny alól lesett minket a szomszéd. Úgy gondoltuk, hogy csak a szokásos kíváncsiság, a falusi összetartás, az idegenekkel szembeni bizalmatlanság okán, míg nem egyszer csak megszólított minket: „Elnézést kérek, de véletlenül nem Szalczer főorvos úr?” Lajos – miután lebukott – töredelmesen beismerte, hogy valóban ő az. A néni ennek fenemód megörült, kiderült, hogy az ő szemét is Lajosunk operálta. Szóba elegyedtek és azt láttuk, hogy Lajos már az ablakpárkányon rendel. Nesze neked szabadság. A néni hozta a leleteit, sorolta a panaszait, folyamatosan áldotta Lajost, aki valami fecnire még receptet is felírt neki, amit ki is adtak a gyógyszertárban! Mi már ajánlkoztunk, hogy adjuk az asszisztenciát, visszamegyünk a temetőbe bemosakodni, mert úgy tűnt, hogy itt operáció is lesz. Amíg Lajos rendelt, egyszer csak azt látjuk, hogy egy autó, ami az imént elhaladt mellettünk, nagyot fékez, megfordul és kipattanik belőle egy nőci ezzel a felkiáltással: „Elnézést kérek, de véletlenül nem Szalczer főorvos úr?”. Egy újabb páciens volt, aki azonnal meghívta Lajost és minket vendégségbe. De mivel aznapra még volt programunk, ezt kihagytuk. Ennyit a nyugodt zarándokútról.
Balázséknál lepakoltuk a bringákat és elindultunk gyalog a Tátikára. Ez egy baromi meredek hegy, csúcsán egy középkori várrommal. Felküzdöttük magunkat, amit mindenkinek ajánlok, gyakorlatilag a fél dunántúlt be lehet látni. Megéri a szenvedést.

Tátika vára

Rövid pihegés után elindultunk visszafelé, közben megnéztük, a kora-vaskori halomsírokat is. Egy rövid sörözés, Balázséknál egy kis pálinkázás után elindultunk, hogy elfoglaljuk a táborhelyet fent a sztupánál. Mivel vadkempingezni készültünk, kivártuk az esti szürkületet, gondolván, hogy ilyenkor már talán senki sincs odafent. Ismét hegymászás, majd tábort vertünk.

A tábor

Utána vacsi, fürdés fél liter vízben, elvégeztük az itt szokásos buddhista szertartást, körbejártuk a kerengőket, füstölőt gyújtottunk stb, majd bevackoltunk a sátorba. Saját sátor ide-vagy oda, nehéznek és küzdelmesnek ígérkezett az éjszaka, mert Lajos azonnal nekilátott horkolni. Kis idő múlva Robi is, így rendesen rezgett az erdő a holdfényes éjszakában. Arra számítottunk, hogy mint tavaly, hajnalban megjelennek reggeli imára a buddhista szerzetesek, ezért igyekeztünk gyorsan és sokat aludni. De most nem jöttek, pedig azért is vittünk sátrat, hogy ne kelljen a kerengőn aludni, akadályozva a szerzeteseket. Bár tavaly sem csináltak belőle problémát. A buddhisták már csak ilyenek, más világ. Próbálna csak meg valaki egy templomlépcsőn aludni.

"Csak nem Szalczer főorvos úr?"

Reggel gyors táborbontás után újra nyeregben. Balázsékhoz voltunk hivatalosak reggelire, utána elindultunk, hogy tekeregjünk egyet a környéken. Voltak terepviszonyok. Vállus pl. egy olyan festői szépségű falu, aminek egyik vége egy kis völgyben, a másik egy hegyen van. 10-12%-os emelkedő végig. Mivel aznapra túl sokat nem terveztünk bringázni, gondoltuk megmásszuk. Úgy ahogy voltunk, a tonnányi csomagokkal feltekertünk. Ezzel fizikálisan el is lőttünk egy átlagos napi puskaport, de úgy gondoltuk hogy délután még valahogy felmászunk Rezi várába, ott ha elvonulnak a turisták – hétköznap lévén sokra nem számítottunk – akkor tábort verünk és majd másnap elindulunk haza. Lesz időnk regenerálódni.

Villásreggeli Balázséknál

Balázs javasolt egy kevésbé ismert – az erdészek által használt – Rezibe vezető rövidebb utat. Nagy nehezen megtaláltuk. Bár lehet, hogy jobb lett volna ha nem… Baromi meredek, hol homokos, hol tengelyig érő sár, hol sziklás, köves, a lánctalpas erdészeti munkagépek által megdolgozva, néhol 70-80 cm mély vízmosásokkal szabdalt. No itt tekertünk fel és sok szenvedés után megérkeztünk Rezibe. Itt ismét temető, vízvételezés, mosakodás –Zoli rendesen viselkedett.

A küzdelmes erdei út

Rezi várának megközelítése, ha lehet még nagyobb kihívás, mint a Tátika. A délelőtti túlélőtúrát megspékelve bevettük a várat. Itt már volt ahol képtelenek voltunk feltekerni, néhol még tolni is alig. Az tartotta bennünk a lelket, hogy itt majd henyélünk egy jót, eszünk-iszunk, mulatunk és másnap reggel újult erővel hazatekerünk.

Felértünk


Egy kis panoráma

De az istenek másként rendelkeztek. Éppen „Vár tábor” volt a fennsíkon. Leesett az állunk. Milliónyi ember, sátrak, mobil WC-k, ugráló trambulin, mászófal, büfé stb. Hamisítatlan középkori feeling. Azért lerogytunk, csalódottan eszegettünk valamit és azon kezdtünk tanakodni, hogy mi légyen. Az már világossá vált, hogy itt mi nem férünk el, meg nem volt kedvünk ekkora zsivajban, nyüzsgésben itt maradni. A perzsa vásár ehhez képest kutya töke volt. Közben az otthoniak arról tájékoztattak minket hogy hatalmas vihar közeleg felénk, otthon már áll a bál.

Jó itt, csak az úttörőtábor ne lenne...



Lajos a várvédő

Robi mindenkit hazazavart... csak az úttörők maradtak

Úgy döntöttünk, hogy a délelőtti gyilkos 40 km ellenére elindulunk haza. Az még közel egy 60-as. Ez így egyben nem lett volna sok, de a fentebb taglalt terepviszonyok és viszontagságok miatt legalább 2-es szorzóval értékelendők. Úgy gondoltuk, hogy a folyamatos – vélhetően hajnalig tartó – ordibálás, gajdolás és a viharbontotta sátraknál ez is jobb. Felmálháztunk és elindultunk.
Nagy szerencsénk volt, kóstolgatott minket a vihar, de csak annyira esett, ami a menetszélben le is száradt rólunk. Az aznapi fizikai megpróbáltatásaink ellenére meglepően jó időt futottunk, két és fél óra menetidővel, még sötétedés előtt hazaértünk.

Jövőre velünk ugyanitt!

Újra itthon

További képek itt a galériában


A sztupa túrákról általában


A híres hegymászótól megkérdezték egyszer - de bizonyára többször is:

- Megannyi nehézséget, szenvedést, gyötrelmet, fáradtságot és veszélyt vállalva, miért mászik fel a hegyre?

- Miért, miért? Mert ott van!
Ha az ismeretlen biciklistától megkérdeznék, miért teker évente 130 km-t, Zalaszántóra a sztupához, és vissza, megannyi fáradtságot, nehézséget, szenvedést, gyötrelmet és veszélyt vállalva - valószínűleg ugyanezt válaszolná.


A Sztupa-túráink története 1997-re nyúlik vissza
.
Rövid időrendi összefoglaló:
01. 1997. 08. 20. - Zoli egyedül - Hévízen keresztül
02. 1998. 09. 10. körül - Zoli és Zsolt - Hévíz
03. 1999 - Robi, Zsolt és Zoli - Hévíz
04. 2000 - Zoli és V. Péter - Hévíz - extra meleg idő
05. 2001 - Zsolt és V. Péter - Hévíz - kánikula
06. 2004. 09 02. - Robi és Zoli - hűvösebb idő és az utolsó túra Hévízen át
07. 2005 - Robi, Tóni és Zoli - Zalacsány - Kehida - Zalaszentlászló - Vindornyalak - vissza Kehida, Zalacsány Július - nagyon meleg idő
08. 2006 - Zoli, Robi, Zsolt és Tóni - Zalabér - Zalaszentgrót - (Kehida) - Zalaszentlászló - Karmacs. Jó meleg idő
09. 2007 - Robi, Zsolt. Zoli és Tóni - Zalabér - Zalaszentgrót - Zalaszentlászló - Karmacs. Augusztus Az első esős túra.
10. 2008 - Zoli, Robi és Lajos - Zalabér, - Türje - (Sümeg) - vissza - Zalaszentgrót - Zalabér Odafelé hőség, hazafelé eső.
11. 2009. 08. 08-09 - Robi, Lajos és Zoli - Zalabér - Sümegcsehi - (Tátika-vár Világosvár, Rezi-vár) - vissza - Zalaszentgrót - Zalabér. Az első kétnapos túra.

A Sztupa-túrák életünk jelentős élményei közé tartoznak, ezért mások bizonyára nagyra értékelnék, ha több szó nemigen esne róluk. Ezt azonban nem ígérhetjük meg, mert mi igenis szeretünk a témáról beszélni.
Egyébként a megpróbáltatások gyakran teremnek belső használatú szállóigéket. Ezek közül kettő:
2006-ban emlékezetesen nehéz volt a túra. Az egész napos, kánikulai aszalódás során, hazafelé egyesek számára már-már a teljesíthetetlenség is felmerült, mint potenciális veszély. Tóni ekkor jegyezte meg úgy a 100. km környékén "Bírni még bírom, de már nem élvezem". Zsolti pedig csak utólag tudott nyilatkozni, emígyen: "Az idei túra az akaraterő diadala volt a józan ész felett".
Ezek után senki ne kérdezze, hogy normálisak vagyunk-e!

Zoli